Lélekjelenlét

A blogok hazudnak, de igazából sosem foglalkoztam ezzel. Egyszer hallottam őt beszélni, azt mondta, amit a net segítségével nem tudsz megoldani, az nem is létezik. Azt is mondta, minden ember válságban van, aki azt állítja, hogy nem, az is hazudik, mint a blogok, úgy általában. Azt is mondta még, hogy a tetoválásokat nem sokra értékeli. Csak a hegeket, mert azok egyediek, nem katalógusból választott mintázatok. Az ember küzdelmeinek egyedi lenyomatai. Egy nap láttam őt a Balatonnál, az egyik szabadstrandon, egy nővel volt és boldognak tűnt. A teste tele volt hegekkel, varrásnyomokkal. Mivel jó hangulatban találtam, elmesélte, hogy leszedte az összes, Csernobil után keletkezett anyajegyét, összesen 126-ot. Otthon, házilag, saját kezűleg, netről szerzett operációs tutorialok segítségével. Azt mondta, sokkal szebben és legfőképpen olcsóbban oldotta meg, mintha sztk-s sebészekre bízta volna. Egy bőrgyógyász magánpraxis vizsgálat 7000-ről indul. Alig látszottak a varrásnyomok. Nem tudom, meddig él, de azt mondta, ezekkel az önműtétekkel is legalább 20 évvel kitolta a lehetséges bőrrákját. Most a saját szemműtétjére készül nagy erőkkel, de a legfőbb megoldandó probléma ezzel kapcsolatban, hogy a biofeedbackhez kellene a látás, nehéz lesz a képi bioinformációkat gépi nyelvre, auditívra lefordítania. Nem tudom, kinek lenne ennyi lélekjelenléte, hogy önmagát megoperálja. Azt mondta, olcsóbb így, több évi tb-járulékot megspórolt. Állítólag egy ukrán sebészorvos valamikor az 50-es években a sarkvidéken szükségből saját magának vette ki a vakbelét, tükörből, és simán túlélte. Semmi sem olyan bonyolult, ha van lélekjelenléted. Azt hiszem, neki van.

Címkék:

Esetem a WD Caviar SE16 (WD5000AAKS) merevlemezzel (Ment a fagyasztóba a húsok közé!)

Egy kellemes meleg nyári napon a 3 éve beszerzett Western Digital 500 Gb-s MyBookom váratlanul meghalt. Semmi előjele nem volt az esetnek, éppen a zenetáramból szólt valami, amikor egyszer elkezdett beszaggatni, majd leállt. Onnantól kezdve kétségbeesetten próbáltam életet lehelni az eszközbe, de se a Win7, se a Mac Mini nem volt hajlandó látni. A halál ketyegését hallgattam a felpörgés után, aztán a leállását. Mondanom sem kell, hogy ez volt az egyetlen nagyobb méretű háttértáram, médiatáram, tele pótolhatatlan kincsekkel, olyan szenzitív és megismételhetetlen fájlokkal, emlékekkel, aminek az elvesztése a digitális életem teljes lenullázódását jelentette volna. Backupoltam én, persze, de hát sok adat, sok backup, a sok bába közt meg elvész a gyermek. Persze a filmek és zenék mind pótolhatók idővel, de a személyes emlékek, családi fotók, írások, munkák aligha. Zokogni tudtam volna, mondanom sem kell. Már majdnem beletörődtem pár erőtlen kísérlet után, aztán egy hétig állni hagytam a dolgot, majd újra próbálkoztam. Boot CD-k, recovery programok, mindenféle eszközök, tokból kiszerelés, IDE/SATA-USB-kábel, minden egyes kísérlet csak tovább taszított a nem csillapodó pánikhangulatba. Egyszerűen az eszközkezelőben látszott a merevlemez, de a Sajátgépben már nem. Tanácstalan voltam, végigtúrtam a fél Internetet megoldások után kutatva, de semmi bíztató tanácsra nem bukkantam. Partíciós programok röhögtek szembe napokig, éjszakánként véreres szemekkel bootoltam ezerszer újra a gépemet, több Live CD-t sütöttem, mint palacsintát és eredmény még mindig zéró. Sógorom tanácsára az egyik aukciós oldalon lecsaptam egy azonos méretű és szériájú Caviar-ra, hogy majd donornak jó lesz a PCB átültetéséhez, hátha az elektronikája bolondult meg csupán és a lemezről az adatok nem tűntek csak úgy el. Persze a másik jelentős probléma, hogy eleve az ilyen fizikai műveletek se mennek olyan egyszerűen, ha nincs a nyomtatott áramköri panel leszereléséhez megfelelő csavarhúzónk. Hiába van egy rakás torx-csavarhúzó fejegységem, olyan méretű épp nincs.

Mikor már mindent végig próbálgattam sikertelenül, akkor ugrott be a fagyasztásos technika, mint legvégső megoldás. Ettől persze óva intik a merevlemezgyártók és az adatmentéssel foglalkozó cégek a láma felhasználókat, nyilván ez felér egy kisebb istenkáromlással. Végigolvastam több tonna informatikai fórumot és persze a kétségek nem múltak el, habár a kommentelők java sikerekről számolt be a halottnak hitt merevlemezek fagyasztásos újraélesztésével kapcsolatban. Annyit meg kell jegyezni, hogy nem minden HDD-t lehet ezzel a trükkel megmenteni, sok minden attól függ, milyen jellegű a vinyó hibája. Én arra sem bírtam rájönni, az enyémmel mi is konkrétan a baj. Gondoltam az elektronikára, fizikai sérülésre, fej-elakadásra, firmware-problémára, bad sectorra, boot sectorra, mindenféle rémségre, de egyetlen diagnosztikai program sem adott egyértelmű választ, hogy „hahó, ennek a merevlemeznek ez a konkrét hibája és megmenthető/nem menthető meg”, így maradt a kísérletezgetés továbbra is hatalmas stresszfaktorral. Mert azért azt tudni kell, hogy bármilyen barkácsolás végzetes lehet ám a merevlemezen tárolt adatokra nézve. A legtovább a Mac OS X Tiger lemezkezelője juttatott a reményben, mert hébe-hóba képes volt az 500 Gb-s partíció helyett egy unallokált 2 Terrás partíciót mutatni, de ennél tovább nem jutottam ezzel sem, formázást javasolgatott meg persze újrapartícionálást, de abba nem mentem bele. Egy SATA vinyó, NTFS fájlrendszerrel, amit egyik program sem lát, ez maga a legnagyobb rémálom, ami egy nap történhet.

Így jutottam el a hűtőszekrényig. Gondosan átolvastam mindenféle leírást, rizikót, eredményeket és úgy döntöttem, hogy belevágok. Az egyik nagy gázos dolog az a kondenzáció jelenléte, a bepárásodás miatti károk. Ennek érdekében egy antisztatikus zacskóba, majd másik zacskóba és egy harmadik zacskóba csomagoltam a meghajtót, a SATA-csatlakozókat kivezettem, majd egy szívószál segítségével kiszívtam a zacskóból a levegőt, ezzel majdnem vákuumba zárva az adathordozót és légmentesen lezártam a nyílást. Többen felvetették, hogy a móka az adatmentésnél addig tart csak, míg a merevlemez ismét fel nem melegszik, mert akkor a halál kattogása ismét elkezdődik és ha addig nem végez a backup, hát akkor lőttek az egésznek. Voltak akik azt is javasolták több fórumon, hogy ha elég hosszú a SATA-kábel, egyszerűen ki kell vezetni a fagyasztó ajtaján és úgy be a gépbe, így tartósan fagypont alatt tartható a merevlemez. Először 4 óra fagyasztás után próbálkoztam, Gparted, TestDisk és hallottam a merevlemezt a fagyasztott húsok és gyümölcsök között kerregni, recsegni, de látni továbbra sem lehetett semmit belőle a gépen. Se partíciót, semmit. Aztán hagytam egész éjszakára, hadd fagyjon meg rendesen. Másnap este pedig csoda történt! A TestDisk megtalálta a partíciót, helyes méretében és látszott a foglalt terület is! Azt hittem elvágódok a meglepetéstől, nem akartam hinni a szememnek. A lelkesedésem tovább fokozódott, de az adataimhoz még mindig nem engedett hozzáférni. Aztán kivettem a fagyóból a merevlemezt, kicsomagoltam a zacskókból és egyszerűen két jégakku meg két konyharuha közé tettem, lesz, ami lesz. Egész éjszaka ment, és habár felmelegedett, de legalább nem kerregett és nem állt le, míg egy lemezképfájt sikerült lementenem, amit viszont nem tudtam mountolni. Reggel ébredés után tettem még egy próbát. Egyenesen Windows alatt (ahol legalább már a fagyasztás után RAW-osként látszott valami a lemezből), rádugtam és szinte felsikoltottam örömömben, amikor autoplay-ciripelés és a helyes lemezcimke megjelent, az összes adatommal együtt! Ezekben a percekben is folyik az archiválás, semmim sem veszett el. Hihetetlen!

Konklúzió:

1. A mai modern külső (fancy) merevlemezek (is) bármikor beadhatják a kulcsot. Így a WD MyBook is, benne a Caviarral, ami annak idején elnyűhetetlennek tűnt.

2. A biztonsági másolatok fontosságát sosem lehet eléggé hangsúlyozni. Olyan rendszeressé kell tenni, mint a fogmosást.

3. Egy backup nem backup. 2 merevlemezre tükrözés és a legfontosabb dolgokról DVD-írás már majdnem elég biztosnak tűnhet. Egyszerre két merevlemez egy időben talán nem megy tönkre. Ha van mód online backupra, azt sem szabad elfelejteni.

4. A merevlemez lefagyasztása nem akkora hülyeség, mint amilyennek elsőre hangzik. Enélkül el sem tudtam érni a meghajtómat. A fagyasztás hozott rendbe benne valamit, amit ma sem értek igazán, és nem a partícionáló, recovery meg boot-eszközök.

5. Van, aki új ruhákat vesz magának. Én inkább új HDD-t. This is cyberpunk, yes.

Címkék:

„Hiszek a ragasztószalag varázslatos erejében!”

Valami ilyesmit mondott a legendás halottlátó Miles a Lost (valamelyik) záróepizódjában, amikor is a szürke vastag szerelőszalaggal körbetekerte a szigeten az utasszállítógép futóművét, amivel aztán sikeresen fel is szálltak. Borzasztónak hathat, de lelkes rajongója vagyok a sufnituningnak, szaszerolásnak, házi kreatív barkácsolásnak és kreatív problémamegoldásnak. Ez a DIY-cyberpunk, recycling javításos téma még mindig nem megy ki a fejemből és bevallom, hogy én magam is folytatom e nemes praxist. Minden jó valamire.

Most viszont sírva röhögök egy honlapon, ami egy engem mélyen érintő, szerencsétlen és váratlan (clicks of death) merevlemez elhalálozás kapcsán került az egyébként mostanság igen szűk látóterembe. Tudom, sok időrabló marhaság van az Interneten és nem is csinálok szokást belőle, hogy bárminek is reklámot csináljak, de ezzel az egyetlen zseniális oldallal most kivételt teszek. Házilag készített modifikációkat, tuningokat, elbarmolt javításokat gyűjt a There, I Fixed It c. honlap, fotókkal és eszelősen jó címadással, kommentekkel, szóval a nyári kétségbeesésemhez ez nyújt most némi vigaszt. Komolyan, sírok, vinnyogok a nevetéstől!!!

A dolog érdekessége, hogy a leleményesség gyakran a szegénység és a barkácskészségek kulminációs pontjából születik, ebben mi magyarok nem állunk utolsó helyen. Még nem értem a gyűjtemény végére, de percenként röhögök fel, egy-egy kreatív, hajmeresztő megoldás láttán. Hogy az ajánlóm hazai vonatkozása se maradjon el: némelyik felvétel egészen biztosan Magyarországon készült. Fábry design centere óta nem volt ilyen mókában részem, állítom nektek.

Címkék:

"State of the art destructive capabilities"

Minda Endre, a Hangmás zenekar karizmatikus ikonja és frontembere nyilatkozta egy quartos interjúban, amivel teljesen egyet tudok érteni és érzem a saját bőrömön is: „Ha napi nyolc órát ülsz egy irodában számítógép előtt, és muszáj józannak és normálisnak maradnod, akkor megvan rá az esély, hogy öt nap után már kedved lesz szétbaszni valamit.” Ma még csak a 2. nap van a héten, de már most érzem ennek a kijelentésnek a súlyát és igazságát, különös tekintettel az elmúlt hetek zavaros és kíméletlen történéseire, valamint a lopva beiktatott édes szabadságba tett szívfájdítóan rövid tripre. Minden egyes keyboard-klaffogás és a telefonok embertelen hangja a 32 fokos irodai környezetben, társítva az utcán már félórája visító gépkocsi-riasztóberendezés hangjával együtt tudatosítja bennem, hogy a menekülésnek már éppen itt lenne az ideje. Az órák vánszorognak, az emberi hangok felérnek a személyes gondolataimat szétkaristoló üvegszilánkokkal és igen, így telik el ez az élet.

Visszatekintés következik. Ülök egy szombat délelőtt elnyúlva és a megalakuló kormány hacacáréját figyelem a tévében. Az audiokimenetre csatlakoztatott hangrögzítő egység felvételt készít egy lehetséges későbbi felhasználásra, nekem elég csak a képet figyelni az ünnepélyes eseményről. Mindeközben kitöltöm a maradék savanykás sör utolsó kortyait, aztán folytatom az aprócska szigetelt kombináltfogóval végzett orrszőrtépést. Néha fájdalmas szúrós érzés, könnyek szöknek a szemembe, de kitörlöm, mint valami szükségtelen fájlt a gépen. Lehet valami új kezdődik most, valami magasztos és reményt keltő. Viszont lehet, hogy a bohózat folytatódik, csak más szereplőkkel, a színházból pedig nem engedik ki az embert egy szükséges és egészséges hugyozásra sem.

Flashforward (kitekintés) következik. Egy másik ország másik állampolgára vagyok egy több milliós metropoliszban, ahol elvegyülök a tömegben és senki sem ismer. Végtelenül boldog vagyok, ismét könnyek szöknek a szemembe. Kitörlöm azt is, mint egy fájlt és menetelek tovább egy boldog társadalom hasznos tagjaként, és soha nem tekintek vissza.

A rombolásnak is megvan a szépsége. Az elvesztegetett idő és a reklámokkal teletűzdelt szünet is járulékos haszonnal bírhat. Emelkedik a Föld rezgésszáma, emelkedik egy görgős irodai szék a földről, emelkedik a pulzus és össze-vissza ugrál az elme az időben és csak akkor hagyja abba, mikor az a bizonyos szék becsapódik valahol az ügyféltérben. Az egyenletnek két oldala van.

Leteszem a csípőfogót, leállítom a felvételt és kikapcsolok minden eszközt.

Címkék:

Faszariság vagy takarékosság

Töprengtél-e már azon, miért lágy műanyag a tusfürdős vagy samponos flakon? Vagy éppen azon, hogy miért van rajta akkora kiömlőnyílás? Egyszer valaki mesélt nekem egy történetet, mely szerint drasztikusan visszaesett egy fogkrémgyár eladási statisztikája, mire egy okos marketingszakember azt a praktikus tanácsot adta, hogy növeljék meg a fogkrémes tubus nyílásának átmérőjét egy milliméterrel. Ugye milyen egyszerű? Ennyin múlik.

Szerencsére olyan családban nőttem fel (bár kamaszkoromban néha lázadtam ellene), ahol a takarékosság volt az első számú kötelező jelszó. Persze voltak mindig, akik ezt szimplán a „faszariság” szóval írták le, de akkor is csak legyintettünk rá, az idő minket igazolt. Takarékoskodunk. Ráadásul ezerrel.

Amiket a saját önálló otthonomban már teljes természetességgel alkalmazok, a következők:

A zuhanyrózsán van egy kis kapcsoló, ami elzárja a víz útját, míg habozok. Előre beállított langyos víz gombnyomásra, nagyon praktikus, filléres megoldás. Hasonló szelep a konyhai mosogatónál, ami levegőt kever és megszűri a kifolyó vizet.

Teljesen evidens, hogy mikor elhagyjuk a házat vagy éppen lefekszünk aludni, minden áramforrás lekapcsolásra kerül (a hűtőt és a villanybojlert kivéve, bár ez utóbbit nyáron előszeretettel tekerjük le a különvezérelt áram kímélése érdekében). Nálunk nincs olyan, hogy standby meg led, meg konnektorba dugott eszközök áram alatt. Az elosztók és hosszabbítók billenőkapcsolójára lépünk, mielőtt lelépünk.

Ha felállok a számítógép elől hosszabb időre, elküldöm „aludni”, a monitort pedig kézzel lekapcsolom. Igen, a munkahelyemen is. Az az áram semmivel sem olcsóbb, mint az otthoni. Nem teszek különbséget, így szoktam meg.

Semmit nem dobok el, amiből még lehet valamit kreálni, pláne nem a hő- és hangszigetelésre alkalmas termékcsomagolásokat. Gyakran éppen az a kis darab hiányzik valahonnan. Én meg beépítem. Minden a helyére kerül. (Idővel).

A fenti kérdéssel kapcsolatban pedig nem kizárt, hogy a tusfürdős flakonok kiömlőnyílására ragasztok egy darab szigetelőszalagot és egy kisebb átmérőjű lyukat fúrok rá. Lehet extrémnek tűnik, de inkább kétszer nyomom meg, mint egyszer sok felesleggel, ami úgyis lefolyik a csatornába. Láttam egy trükköt, ami a folyékonyszappan-adagolójára tekert befőttesgumival „szabályozza” a tenyérbe adagolt anyagmennyiséget. Így egy nyomásra kisebb porció kerül ki az adagolóból. A kevesebb néha több.

Ja, és azt nem említettem, hogy benzintakarékosan vezetek. Semmi hirtelen fékezés, semmi motorbőgetés. Csak ha helyzet van. Az Erő úgyis velünk van.



 

Címkék:

Összevissza ajánló és várakozások

Lássuk, mi mindenre fog beindulni a nyálelválasztásom és kezd percegni a fülem a következő hónapokban! Egy sor olyan dolog következik most, ami megnövelheti a pulzusszámot és tágíthatja a pupillát.

Kezdetnek mindjárt itt lesz (remélhetőleg) májusra ígérve a Laibach Revisited lemeze, ami az 1985-ös kezdeti és szlovén szövegű, nehezen emészthető lemezének felcsiszolt, újralakkozott, szebben indusztrializált változata, amiből ízelítőt kaphattunk tavaly decemberben a Petőfi Csarnokban. A számok meglehetősen komorak, patetikusak és sötéten mélyek, inkább elgondolkodtató anyagra számítok ezek alapján, de összevetve a kezdeti forrással, sokkal intenzívebben mutatkozi a technológiai újítások többlete, a hangzás finomítása. Bízom benne, hogy ehhez is kapunk majd koncertfelvételt, mert a háttérvetítések és a fényjátékok az előadás során rendkívül izgalmasra sikerült (Brat moj / DeepTroat). Valamikor az év második felében ezt fejeli meg a Volkswagner lemez, ami inkább klasszikus mű. Korábbi években a Laibach az interjúk során (még a WAT idejében és jóval a himnuszok szétcincálása előtt) többször is azt nyilatkozta, hogy vonzódik az ipari operák, klasszikus zenei művek feldolgozásához. Beváltva ígéretüket, a Volk bevezetője után kaptuk a Laibach Kunst der Fuge cincogást, most pedig ismét valami nagy formátumú zenei darabokra számítunk. Én legalábbis. Szerintem művészet, amit csinálnak, nehezebb és hűvösebb napokra kellenek ezek is.

Nemsokára kint lesz a Front Line Assembly új lemeze is, az Improvised Electronic Device. Belehallgattam az előzetesébe és eléggé vegyes benyomásaim vannak. Szerintem ez egy szimpla Millennium 2.0 lesz, sokkal nyersebb, tele gitárokkal és agresszív hangzással. Hogy a számok mennyire lesznek fejben maradandóak, könnyen megjegyezhetők, korrekt dallamvonalúak, még korai lenne megítélni a lemez teljes többszöri végighallgatása nélkül. Viszont vannak kétségeim, hogy ez az irányvonal jó-e egyáltalán. Mintha erősen elcsúsznánk az ipari rock/metál felé. Sorra kerülnek fel a lemezhez kapcsolódó turnédátumok is, eddig Prága esik a legközelebb, de hátha becsúszik még egy őszi budapesti állomás is, azért egészen biztosan kihagyhatatlan ajánlat lenne. Az Artificial Soldier kapott még egy nagy szívlapáttal, de nem szív és lágyabb érzelmek voltak ezen a lapáton, hanem tömör nyers durvulás, talán ettől lesz izgalmas. Bízom benne, hogy nem csak átlagos töltelékszámok születtek, a Shifting Through the Lens mindenesetre beválós egyelőre.

Épp ma reggel lestem rá egykori kedvenc cyberpunk industrial zenekaromra, az Informatikra (DIN_5), akik szerintem nagyon ellágyultak az utóbbi időben, most pedig egy új rockos lemezzel készülnek. Kezdek félni, bár a legutóbbi Come Together nem rossz dal, viszont gitárcentrikus és messze eltávolodott a Direct Memory Access, a Syntax és a Nymphomatik atmoszférájától. Kicsit mindig sajnálkozom, mikor a technológiai és ipari elektronikus újítgatások a sarokban hevernek és felzárkózás érzékelhető a sima rockzenekarok tömött soraihoz.

A Skinny Puppy pedig ismét hozzánk látogat! El kell ismernem, a skinnypuppy.hu egészen biztosan masszív rajongó kitartásával hozzájárul ahhoz, hogy Magyarország nem kerül le a zenekar térképéről. Nagy öröm ez számunkra, így izgatottam várjuk augusztus 19-én a Diesel Klubba a Skinny Puppyt. Talán addigra hallunk és tanulunk valami újat is, jegyeket pedig be kell előre biztosítani. Remélem, addig a vulkánok is ismét kialszanak, még egy olyan fiaskóba nem kellene belefutnom, mint a Recoil elmulasztása.

Ami mostanában lelkesít és gyakran hallgatom is, az a Cryo nevű formáció Hidden Agression nemrég megjelent munkája, ami kiművelt módon ötvözi a trance, a depeches lebegős wave és az elektronika iparibb változatát. A dalok fülbemászóak, a női vokálok sem idegesítőek és számos ebm-elem tarkítja. Az egyébként szerintem kicsit szigorú Moving Hands Music Magazin 10-ből 8-ra értékelte, viszont a jelenlegi termés mellett megér 9-et is ez a dupla lemez. Rég hallottam ilyet, nagyon kellett már egy kis frissítés.

Ami pedig még mindig várat magára és kezd elfogyni lassan a türelmem emiatt:

- Hol van már az új Covenant lemez, a régóta halasztott Modern Ruin?
- Miért nem dolgozik a nagyszerű futurovizionárius Headscan?

Ha valaki tudja a választ, ossza meg velem is, meddig kell még várnom.

Addig is, kellemes napfényes hétvégét és jó zenehallgatást mindenkinek!

Címkék: , ,

H.I.T. ISS01

 

HUN INDUSTRIAL TECH electro-indusztriál szubkulturális magazin

ISS01 - 2010. április MEGJELENT!

Benne: XMTP interjú / Lassigue Bendthaus / ClockDVA / Industrial Lifestyle Extension / Limitált dobozok / Escalator / Lemezrecenziók / Elemzések

www.hunindustrialtech.hu

Címkék:

A ZSÍROS ÉVEK ELMÚLTAK


Közel egy év telt el azóta, hogy a Blogtert szinte érintetlenül hagytam. Akkor a blogokról éppen azt gondoltam, amit úgy általában a szociális médiáról, közösségi oldalakról is: hogy olyan az egész, mint egy időzített bomba és egy pszichopata halálos fenyegetésének keveréke, ami beárnyékolja a hétköznapokat, vasárnap délutánokat és egyébként folyton csak saját magát táplálja a haraggal. Alkotói kényszerszünetem a pszichoterror nevetséges és abszolút hatástalan élményének produktív hozadéka. Én csak megvontam a vállam és csináltam tovább mindazt, amit mindig is szerettem: editáltam. Nem foglalkoztam senkivel. Magammal sem.

Egyébként rengeteg pozitív életélmény segített és ösztönzött az elmúlt egy évben:  volt egy egész jól sikerült kiállításom, többször jártam külföldön, heteket töltöttem intenzív pihenéssel és gondolkodással, olvasással, tervezgetéssel és mérlegek készítésével. Megismerhettem olyan embereket, akik sokkal értelmesebbek és intelligensebbek annál, hogy elragadtassák magukat és beszálljanak a már megszokott kis mindennapi háborús játékokba. Életem egyik leginkább denzitással és tapasztalatokkal tarkított éve volt ez. Most pedig itt vannak az elkészült  termékek, amikre büszke vagyok.

Az alkotásba, szerkesztésbe történő visszavonulás során összefoglaltam a HUN INDUSTRIAL TECH magazin legszebb termékeny éveit egy backkatalog kiadásban. Ez az elektronikus magazin terjedelmes és súlyos olvasmány, igényli az időt és az ipari és elektronikus zene, életstílus és szubkultúra iránt érdeklődő olvasó figyelmét. Szakítottam a hagyományos megjelenési formákkal, a letölthető PDF-et sokkal inkább hordozhatónak, eltehetőnek, archiválhatónak tartom, mint akármilyen kódokkal és reklámokkal telepakolt weboldalt vagy blogot. Ez az egész, nem szól másról, minthogy a zsíros évek bizony elmúltak. A visszaemlékezés fátyla mögül pillantunk ki most a bizonytalan jövőbe.

A H.I.T. BACKKATALOG letölthető: www.hunindustrialtech.hu

Címkék:

Valami készülődik

„ahogyan létezett és amilyen most, valahogy búcsút mondott”

Címkék:

Földi kínok és Űr-örömök

A fotó innen.

Sok elmaradásom van, de mind magánjellegű és egyik miatt sem fő a fejem. Niktophile hívó szavára azonban tényleg nekiálltam és összeírtam egy kis DM-anyagot, mert ha most nem teszem meg, talán nem lesz belőle semmi.

Kezdem ott, hogy az új albumot, a hangzatos Sounds of The Universe (továbbiakban: SOTU) névre hallgató DM-kiadványt nagyon vártam és türelmetlen DM-rajongó létemre minden ezzel kapcsolatos hírt (hála a Freestate.hu-nak és kedves barátaimnak) nyomon is követtem. Így eljutottak hozzám azok a nyers és gyatrább hangminőségű dolgok is, amik talán nem kellettek volna, beleértve a sok fake, azaz hamis cuccot is, átnevezett Enyát meg olcsó tribute dolgokat, gyereknótákat is.

WRONG - a német gála előtt úgy 2 órával már hallgattam a számot, de nem fogott meg, másnap néztem meg a videót is, és volt egy olyan érzésem, hogy ez most nem valami olyan átütő élmény, mint reméltem. A látvány, a díszlet tetszett, de körülbelül annyit mozgatott meg bennem, mint annak idején, mikor a Dream On kiszivárgott. Bizakodtam akkor is benne, hogy ez csak átverés, a lemezen majd más lesz. Hátha.

Aztán jöttek a többi szivárgó számok és még mindig bizakodtam, hogy ez valami beetetés, a DM ennyire rossz nem lehet. Se íze-se bűze. Egyetlen szám volt, ami In Chains néven keringett és nagyon megfogott a klasszikus gyászos és temetési menet hangulata, de utólag kiderült, hogy az nem is DM volt. Na de erről később.

Mikor lecsorgott az első már majdnem hallgatható, látványosan felkonvertált, de alacsony hangminőségű rip, megfogadtam, nem hallgatom meg (és agyon, ahogy szoktam), hanem megvárom a lemezt. Persze nem álltam meg. Csak belekezdtem, naponta lepörgött 2-3 alkalommal és továbbra sem tetszett. Abban reménykedtem, hogy a lemezen mást kapok majd, ez csak biztos demó. Érdeklődve figyeltem a rajongók harcát is, mivel nagyon megosztotta a tábort, vagy imádták és lelkesek voltak tőle, vagy velőből utálták és követelték, hogy adjanak ki valami rendeset ehelyett.

Aztán mikorra bebizonyosodott, hogy ez bizony a FINALÉ, addigra már természetesen sokszor meghallgattam az egészet egyenesen, elsőtől az utolsó számig és csodák csodája, kezdeti fanyalgásom ellenére bizony meg is szoktam. Vannak rajta számok, amikkel a barátkozás valamivel tovább tartott, de nem látom ezt annyira tragikusnak.

Hogy milyennek hallom a SOTU-t, miután már az eredei korong birtokában és jó pár rendes hifista figyelmes meghallgatáson vagyok túl?

Lassúnak és vidámnak. Negédesnek és optimistának. A szövegeket most inkább hagyjuk, az egy másik fejezet lehetne, pedig az is egy külön érték. Most csak a dalokról, a hangzásról és a saját szubjektív benyomásaimról írok.

A DM-ben nekem mindig az tetszett, hogy mély és drámai számai vannak. Ők számomra a lelki kínok és szomorúság földi nagykövetei, a fekete sereg, a komorság és a mélabú, a reménytelen szerelmek, a másság, a kívülállás bajnokai. A "Band of The Suffer and Pain" címbirtokosai, amivel a kamaszkorom leggázosabb éveit töltöttem el és bár felnőttem, talán meg is öregedtem, de legalább velük együtt. Persze inkább a gyászos hangulatot vártam volna el tőlük továbbra is, meg a szívremegtető bús Precious-vonalat, viszont ehhez képest az első benyomásom egy vontatott, nyávogós és erősen belassult (Fragile Tension, Little Soul) őgyelgés volt, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Ez szinte az egész lemezen végigkövethető, de rendkívül érdekesnek tartottam, hogy valójában a feszes Wrongon kívül nem találni egyetlen ütemesebb, gyorsabb, zúzósabb, karcosabb és ugrálósabb számot sem. Ez talán pech, de együtt lehet vele élni.

Sokadik hallgatás után (kocsiban, otthon a hifi előtt elnyúlva, gép előtt ülve és munka közben) fokozatosan beivódott az agyamba és amikkel nem voltam korábban megbarátkozva, lassan azokat a dalokat is megszerettem. Talán tévedek ebben, de nekem ez egy erősen tavasz végi, nyár eleji lemez (nem véletlen a kiadás ideje sem, hisz április: új remények, új szerelem), kis könnyed szórakozás, lazaság, autókázás a napfényben, ücsörgés a belvárosban egy parkban a padon, arcunkat a napfény melengeti, mi pedig szeretetre, simogatásra és intimitásra vágyunk, meg egy kis könnyedségre a sok végigharcolt és végigküzdött reménytelen év után.

A prüntyögések és az analóg szinti sikolyok: szerintem teljesen rendben vannak. Ez egy ilyen csomagolásban készült, kissé retro-romantikus, kísérletezgető és technikásabb, ami az album címéhez, no meg az Univerzumhoz konvergál. Sokkal inkább elvont, távoli, sci-fis hatása van, amikor az a sok kis finom műszer egyszerre meg külön-külön zümmög, sipol. Felidézi bennem a DM első három lemezét (és az Excitert még pluszban). Nem hinném, hogy rossz lenne ez a vonal, bár nekem a porszívócső-ütögetés és a mélyebb, monoton (Question of Time) futamok is nagyon tetszettek. Ez már érthetően egy más világ, más kor, más gondolatok kal és - nem utolsó sorban - teljesen más érzésvilággal. A DM anélkül, hogy túlmagasztalnám, már akkora zenekar, hogy nyugodt szívvel megtehette azt, hogy elrugaszkodott a Földtől és - se szó, se beszéd -, egyszerűen kilépett az Űrbe! Most pedig ott örömködnek és felhőtlenül (!) örülnek egymás társaságának. Ugyebár volt is egyfajta disszonancia az őszi sajtótájékoztatón, ha figyeltetek, mert fekete-narancs-fehér kompozícióban szigorú pálcikák száguldottak felénk, hatalmas komor WRONG-ok nyögtek, aztán meg PEACE-ek és kérdem én, mi ez, ha nem egy párhuzam? A Régi Rossz és az Új Jó között? Mi ez, ha nem egy megtérés, a vidám, viccelődő és derűs zenekartagok között? Na jó. Megtehetik és bizony meg is tették, de akkor is iránymutató lehet mindez. Elszámolás és megbékélés szaga van. Ziláltságot és zűrzavart vártatok, reménytelenséget, bánatot és vaskos könnyeket? Nesze nektek! Derűs, kedves, negédes dalocskák! Ez van! Béke! Szeressétek, ahogyan mi is tesszük!

Talán sokan elfordulnak a DM-től a SOTU miatt, de csöppet sem hibáztatnám őket érte. Ehhez a lemezhez meg kell érni nekünk magunknak is. Fel kell  tudni fogni, milyen üzenete is van, még mielőtt nagyon nekiveselkednénk, hogy teljesen leírjuk és eldobjuk. Ugyanis sok kis apró csoda és felfedezés lapul ám ezekben a számokban, váratlanul előbukkanó furcsa kis hangok és zörejek. Olyankor ugrik elő, mikor nem is várnánk és ettől lesz olyan érdekes ez az egész, mint egy kabinablak előtt elhúzó meteor-raj.

Az Ember Tragédiája, Űr-szín. Filmek jutnak eszembe most, többek között a Tarkovszkíi Stalkere, no meg Kubrik 2001. Űrodisszeia c. monumentális alkotása. Párhuzam ez is. Otthagytuk a szétrongált Föld bolygót, az emberi, állati, gépi roncsokat és az űrhajónk, az űrállomásunk ott kering valahol kint a néma Világűrben, mi pedig lassabb tempóban élve, lelkiekben is megtisztulva ott lebegünk a súlytalanságban a hófehér kezeslábasunkban és amikor az űrsétánkról visszatérünk, utasítjuk a fedélzeti komputert, hogy az archívumból keresse ki és játssza le a Depeche Mode Sounds of The Universe c. lemezét. Ha csak két CD-t vihetnék magammal az Űrbe, az egyik biztosan ez lenne. Így tudom mindezt elképzelni és vessetek meg érte, de egyáltalán nem tudok emiatt haragudni senkire és semmire. Ha akarjátok, nyugodtan rendszerezzétek újra a deformált  szabálytalan körben a szétszórt pálcikákat kedvetek szerint, de ez attól még akkor is egy gigantikus szimbólumrendszer marad. (Még akkor is, ha nem értitek, mit üzen.)

Ígértem még az elején, hogy a hamis In Chains-szel kapcsolatban közlök valamit. A teljesen korai DM-hangzású, dallamvilágú és mélyen fájdalmas szám, amiről azt hittem, hogy a lemezen szerepelni fog, bebizonyosodott, hogy csak egy Depeche Mode-hívő nosztalgiazenekar ragyogóan sikerült munkája. A tagok mind kinézetben, mind mozgásban és zeneileg is annyira ügyesen teljesítették az 1986-88 közötti utánzást, hogy az megtévesztésig hasonlított a DM-re. Akinek így tetszik, akkor "meghalt a király, éljen a király!". Ez pedig az ígéretes ANALOG ANGEL. Egyesek talán cikinek tartják majd, mások tapsikolnak, a próbálkozásuk akkor is figyelemre méltó és habár engem ugyan jól becsaptak, de ezt sem bánom, mert a lelkemben béke van.

 

 

Címkék:

Egy délután

Letépem a fejemről az széles pántú oxigénszemüvegemet, ami segíti a látóidegeim és a szaruhártyám felfrissülését. Mikor kitisztul a látásom, hozzáérek az egérhez, a poláróra lusta színes rádiuszai egyszerre eltűnnek a semmibe. Tekerek egy kis hangerőt még az X Marks The Pedwalk albumra, ezzel egyidőben a lélek még sötétebb, hidegebb és feneketlennek tűnő dögkútjába zuhanok vissza. Itt vagyok, a jelenben, a 21. század identitáskeresésében, elhanyagolva minden virtuális énemet, ápolatlanul, borostásan hagyva a valódit és néhány másodpercre eltűnődve azon, mivé formálódunk zaklatott evolúciónkban. Az egyik irányítókonzolon megnyomok egy gombot, a parancsnoki székem támlája halkan zümmögve billen előre, megnyomok egy másikat, a fűtés és a páratartalom az évszaknak megfelelő szintre áll be. Megnyomok egy harmadikat és szobámban megváltoznak a fényviszonyok. Elégedett vagyok, nem nyomok meg több gombot. Megkavarom unottan a modern szintetikus műkávémat, előveszem a festményeimet és gyönyörködöm a szálkás ecsetkezelésemben. Rászabadítom a programot, ami telíti a komorabb színeket és mélységet ad a létezés és művészet koordinátáin tett kóborlásaimnak. Szemlélődöm, bár elégedett sosem vagyok. Nem lehet befejezni az alkotást, ezt a végtelen folyamatot, a döntések és az agy hullámaiból kifejeződő áramlást. Már rabul ejtene egy nosztalgikus érzelmi ömlengés, de gyorsan elhessegetem, nem, egyáltalán nem volt jobb a 20. század sem. Akkor is csak sodródtunk, mint ahogyan most is. Nem ismerjük önmagunkat, nem ismerjük egymást, nem ismerjük a mostani létező világot, a múltat, a jövőt. Ahogy haladunk előre az időben, úgy foszlanak szét a térés a fizikai lét korlátai, úgy bomlanak le molekulákká az énképünk emlékei. Arra gondolok, mennyire kibaszottul jó ez az XMTP, a zenével gyilkolás meg nem értett mesterei, akik most forralnak valamit titkos narancs-fekete boszorkánykonyhájukban, ahogy a többi általam kedvelt csoport is. Iszonyúan kiváncsivá tesz percekre, mit mesterkedhetnek épp, hogy a zűrzavaros, veszélyekkel teli világunkról alkotott álláspontjukat kifejezzék a hangok, a mesterséges gépzene nyelvén. Saját munkásságomra gondolok, ami jelentéktelen az övékéhez képest, egy utolsó menekülési útvonal a pszichém labirintusából. Amit a szálkás ecsetvonásaim, a burjánzó komor trashképeim kifejeznek, azok teljesen egyeznek a zenei ízlésemmel, a szaggatott, feszes és monoton gépi zajokkal, a mindenkor szigorú és fegyelmező ütemekkel. Meggondolom magam, percekig nézek magam elé, mire a képernyőn a poláróra színes félkörei ismét megkezdik laza táncukat. Nézem egy darabig, ahogy a körök az idő és az élet elmúlását szimbolizálják, majd visszahelyezem a szememre az oxigénszemüveget és belső mozim film-noir-jának puha helyszíneibe süppedek ismét.
 

Címkék:

Egy újabb felfedezett magyar hangminta

Épp most hallgatom első alkalommal a Modern Cubism - Live Complaints lemezét, ami gyakorlatilag a 242-s Jean-Luc amolyan szólóprojektje. Elvont, sötét, francia-belga. Persze már az Introban megütötte a fülem a magyar származású hangminta, amint a BKV hangosbemondó jelzi valamelyik járaton: "A Bajcsy-Zsilinszky út következik". Bravo. Az, hogy Obama említett minket nemrég, szinte semmi ehhez a jelentőséghez képest.

Találgatom csak, Jean-Luc (vagy a Modern Cubism) bármelyik tagja mikor BKV-zott Budapesten.
Felfoghatatlan...

Címkék: ,

Ezt meg csak úgy rajzoltam ma este

Ha minden igaz, akkor ez egy Beinhaus performansz fotója alapján készült.

 

Valamikor a merevlemezem egy eldugott zugában lapult egy fotó, ami alapján készült ez a  kis  vacak tollrajz. Elég gyenge ábrázolás (gyakorlatilag egy kis esti vacsora után félálomban végzett karistolás tollal papíron), de az a minden bizonnyal remek és látványos Beinhaus performansz, aminek egy pillanatát sikerült megörökíteni, szerintem egészen beszédes. Akinek magyarázatra szorul a rajz, annak elárulom, hogy a fickó feje ilyen szürke ipari ragasztószalaggal van körbetekerve és így ordít a megafonba.  A szöveg természetesen tőlem van. Levédettem, mivel a készülő EMPELDE lemezem egyik számának szövegében fogom használni. Senki se próbálkozzon, felesleges. Még a végén elvisznek érte benneteket. Sosem lehet tudni manapság.

 

Címkék:

Büntetek

Sajnos a hétköznapi mozgásunkban a fogyasztás és a féktelen szórakoztatás templomai, a fényűző giganagy plázák időnként kikerülhetetlenek. Épp a vonatomra várva kétségbeesve próbáltam eltölteni a maradék óráimat, már hazafelé igyekeztem és sok nehéz cuccom volt. Mivel bármelyik budapesti pályaudvar képe pillanatok alatt a letargia szélére képes kergetni, ezért úgy döntöttem, hogy nem ácsorgok a csarnokban, hanem a közeli plázában keresek egy tiszta ülőhelyet, kicsit bámészkodok, ilyesmi. Útban odafelé a hatalmas DM turnéplakátokról és hirdetőoszlopokról Dave Gahan olyan komoly arccal nézett le rám, mintha csak valamelyik helyi választókerület képviselőjelöltje lenne. (Biztos repültök fiúk, de inkább vonattal kellene Magyarországra jönnötök, az élményből egy sor remek lemezt készítenétek szerintem. Wrong, wha?)

Szóval a málháimmal becaplattam a plázába és egyből az információs pult felé vettem az irányt. A kutricában egy közel több mint 40-es riasztóan vörös hajú nő ült, és épp a taknyos orrát törölgette bőszen. Mindezt illedelmesen megvártam, igyekeztem tekintetemmel sem zavarni közben, de mikor befejezte, legédesebb mosolyomat előkapva megkérdeztem, hogy ruhatár és csomagmegőrző hol található ebben az épületkomplexumban. Máris tiltási és fegyelmező arckifejezését alkalmazta és mogorván bökte ki, hogy "csak ruhatár! csomagot nem adhat le!". Erre én a vállamon cipelt utazótáskára pillantottam, kicsit megemeltem, hogy lássa is, mit szeretnék leadni és megkérdeztem lasssss-sssssaaaan, és taaaa-goool-taaan: "Akkor ha jól értem, a kabátomat levethetem és leadhatom, de az egész plázában a nehéz táskáimat cipelnem kell, akár üzletről üzletre, ugye?" Mire az egyenruhás információs hölgy szinte parancsolóan erősíti meg az egyébként képtelen ötletemet és felvetésemet, "igen, még a hátizsákját sem adhatja le!". Valószínűleg ő is értette ennek az egésznek a paradoxonát és értelmetlenségét, de hát vegyük tudomásul, egy plázában csomagmegőrzőnek semmi keresnivalója. Így hát vágtam egy kis fogsorvillantós (mindjárt megharaplak, mint Hannibal Lecter) kicsit sem gúnyos vigyort és megköszöntem az információt, majd elindultam random módon bóklászni kabátban és táskákkal felszerelve a kocogó plázacicák és a giccses üzletek között. Kettő perccel később lekoptattam egy tékomos fiatal nyuszót, aki szórólapokat osztogatott (volna) de mivel nem volt szabad kezem, meg is értette, hogy nem kéne inkább. Nem is én vagyok a célcsoportjuk. Biztos alkalmi munkavállalói kiskönyves. Biztos kihasználják. Biztos dugni fog este. Vagy megdugják.

Plázai bosszúm egy szórakoztató műszaki márkabolt előtt fogalmazódott meg bennem. Szerencsére voltak ilyen padok, az üzlet kirakata előtt le is telepedtem az egyikre és szépen lecuccoltam mindenemet, majd (és most figyeld a technikámat!) elkezdtem hangosan szurkolni az üzlet kirakatának plazmatévéin futó végtelenített demó-focimeccsnek! Ha gólt lőttek, (egészen pontosan minden 7. percben!) felugrottam és ordítottam, hogy GÓÓÓÓL!!!! Egy fickó kisvártatva odatelepedett mellém megkérdezni, hogy kik vezetnek és hányadik percnél járunk. Mondom a második félidő elején vagyunk és a sárgamezesek vezetnek 2-1-re. Persze a csapatok beazonosíthatatlanok voltak, hisz a tévé kiváló minőségét kiemelő  demolemez ment, de azért megkérdezte kellő komolysággal azt is, hogy a Real Madriddal játszanak-e. Intettem a fejemmel, hogy nem, majd kinyögtem, hogy az Áccse Milánnal, erre érdeklődését vesztve tovább ment, viszont kijött az eladó és elzavart. Akkorra már meg is untam az egészet, mindenesetre egész jó móka volt, lehet aznap el is adtak pár tévét, nem tudom, azt már nem vártam meg. Utána már csak a szétdizájnolt magazinpicsák andalgását néztem, meg az iskoláslányok vihogó csordáit. Én nem is értem, minket még annak idején  tanulószobában, szilenciumon vagy napköziben fogtak (kit miben a büntetés mélységének megfelelően), de most meg? Komplett évfolyamok flangálnak ilyen helyeken és nem gimnazista nagylányokról beszélek. Kicsit meglepődtem, hová lett a világ. A fővárosban biztosan jóval könnyebb elkallódni, a vidéki jókislányokat és jófiúkat ez a veszély szerintem nem fenyegeti annyira. Na mindegy. Ennyi történt.

 

Címkék:

Van mit bepótolni

Mint korábban jeleztem, egy fokkal visszakapcsoltam az itteni sebességet. Unalmas és szürke, esős hétköznapok, bárgyú álmos esték és visszavonulási kísérletek a privát univerzumba. Nincs mit feszegetni, vannak ilyen passzusok, január-február tökéletesen ilyen. Idő az elmélkedésre, a válság miatti napi kátyuk kikerülgetésére, szellemi és lelki recovery tervezett és spontán végrehajtása.

Most azonban összefoglalom távirati stílusban, mik az épp futó folyamatok és hírek.

A magazin
H.I.T. szerverbeállítási gondok miatt áll. Valami gáz van a domain-név feloldozás körül, így furcsa módon a magazin (remélhetőleg csak átmenetileg) az alábbi címen érhető el:
http://club.carstyling.hu

Egyébként ha nem is nagy erőkkel és mindent bevetve, de szépen csiszolódik az új tartalom, ha a szerverügy megoldódik és minden a helyén lesz, ahogy az tőlem elvárható, akkor lesz ünnepélyes (újra)megnyitás, koccintás mézespálinkával, amit én csináltam az elmúlt egy hónapban és az aszalt szilva, mazsola nagyon jót tett neki.

Új lemezek, zenék, amikre érdemes lesz odafigyelni:
A Depeche Mode, az alap, de az csak tavaszra lesz kint háromféle kiadásban. Már most lehet a malacperselyt zörgetni. Nem is értem, a sima szűk alaplemeznek mi értelme van, mert minden vak DM-es úgyis a legnagyobb csomagot célozza meg, no de ez más téma. A

Headscan weblapjára hosszú idő után felkerült egy loopolt nagyvárosi száguldásos jelenet, alatta valami észbontóan remek muzsika. Ha ez előzetes akar lenni valami készülő projektből, akkor máris szerelem.

Escalator is kitett a MySpace-es oldalára három darab új szám pre mixét, amik szerintem kivétel nélkül mind mesteriek, igazi robotikus ebm, angol nyelvű fojtott szövegekkel, magyar vonatkozású tüntetős hangmintákkal, mély és technikás ütemekkel, egyszerűen kell, kell, kell még ilyen!

A Portion Control is dolgozik egy új teljes hosszúságú lemezen, a Witnessen, (prognózis szerint júniusi megjelenés), korábbi lemezek hangulati keverékére lehet számítani, én nagyon örülnék még egy backing tape, háttérvetítésből összevágott DVD-nek is. Figyelmem az öregek mesterkedése körül nem lankad.

Magyar vonatkozású hír még a februárban megjelenő új Colorstar lemez, régóta készül, régóta várjuk, a finom elektronika és a lebegős hangulat- és tánczenék nagymesterei ők. Olyan zenét készítenek, amire nem lehet nem táncolni. Alig várom, hogy a korong megérkezzen.

Filmes vonatkozásban egy kiemelkedő élményről számolhatok be, ez pedig a ZEITGEIST és a ZEITGEIST ADDENDUM. Mind tartalmában, mind zeneileg, szövegileg egy olyan alkotás, ami lerántja a leplet a világunk 4 nagy hazugságáról, a vallásról, politikáról, háborúkról és a pénzvilágról. Felforgató, sűrű információs halmaz rendkívül professzionális módon megalkotva, nehéz a hatása alól kikerülni. Tovább fogok erről cikkezni, mert érdemes.

Magánélet?
Szép!
Visszavonultam.
Már szinte csak a saját dolgaimmal foglalkozom.
Festegetek, maszatolok, kreatívkodok, ami jön. Semmit sem hajszolok.
A régi és pótolhatatlan magnókazettáimat mp3-ba archiváltam, ennek is eljött az ideje.
Kicsit másképp látom a világot. Kikerülöm a "mindenre azonnal ugró" megmondóembereket, a véleménykényszereseket, a főokosokat, akik mindenhez értenek és az egyéb veszélyes hangembereket. Nem hagyom, hogy elsodorjon a pöcegödörnyi közhangulat és krízis-pánik. Sokkal többet hallgatok a saját belső hangomra és érzéseimre. Csendben figyelek. Ismétlem: csendben figyelek.

A régóta halasztott e-mail-válaszokat pedig elkezdtem.

Igen, és a 242 folytatás is jön...

 


 

Címkék:

Szép időnk van

Kijárási tilalmat!

Ha tehetném, kijárási tilalmat rendelnék el a mai napra az egész országban.

Így megtakaríthatnánk egy csomó gázt. A dolgozó emberek pihenhetnének egy kicsit, talán az ország népessége is növekedne ezáltal, nem beszélve arról, hogy nem fogyna annyi gipsz a törött emberek miatt. Hegylakó kollégáim arról panaszkodtak, hogy az ónosan lejegesedett város helyijáratán az öregek, nyugdíjasok, idült alkoholisták, piacjáró nénik már neki is indultak a napi biznisznek, őket egy ilyen jégpálya sem állíthatja meg. Magukra vessenek.

Tényleg, aki teheti maradjon otthon. Én cikkcakk-közlekedéssel fűcsomókon szökdécselve bejutottam a célba, bonuspontok és új pálya volt a jutalmam, mint egy számítógépes játékban.
 

Starting 2009

Nem zárult valami diadalmenettel az év, ennek következtében nem is indult azzal. Csendes, nyugodt, békés családi légkörben sikerült kipihenni minden feszültséget, igaz a vége már csak antibiotikumokkal és ágyból irányított wireless eszközökkel ment, na de akkor is. Bár már nem vagyok az a fogadkozós fajta, mint kamaszkoromban, mégis megengedtem magamnak néhány gondolatreformot. Most, hogy az egész ország a végzete felé rohan továbbra is, miközben a televízióban szilveszterkor is a mű-mulatozást mutatták, az utcákon ismételten petárdás-háborús helyzet volt, köztársasági elnökünk beszéde pedig még itt cseng a náthától tompa fülemben. A szilveszterekben nekem mindig az újévi köszöntőbeszéd a legkedvesebb momentum, tudom, emiatt elég retardált vagyok., de vállalom. Sólyom László szépen fegyelmezett, vérkomoly és nagyon összeszedett volt, csak azt nem tudom, mikor a jóérzésű emberekhez szólt, akkor kikre is gondolhatott és egyáltalán vannak-e ilyenek még. 2009-ben sem derül fény sok bűntényre, lesz viszont kellemes oda-vissza szívatás. A tévében továbbra is a celebeket és a politikusokat mutogatják, nem hinném, hogy bármelyikért is érdemes lenne időt a tévé előtt tölteni. Egyébként még nem említettem, de a kábeltévét január 1-től kiköttettük. Most egy retro teleszkópos szobaantenna van beszúrva a készülékbe, ha mégis esetleg celebet vagy politikust szeretnénk látni (retekklub és királyi-elnöknélküli emegy a választék, zappoláskor hamar körbe lehet ám érni, ezen mindig nagyokat nevetünk, aztán lekapcsoljuk teljesen.). Most így 2 hét után azt mondhatom, egyáltalán nem értem azokat a nehéz helyzetű családokat, akik a polgármester irodájának ajtaját azért döngetik segélyért, hogy a legmagasabb kábeltévé-csomagjukat ki tudják fizetni. Emberek, lehet tévé nélkül élni.

Ha már a kényelemnél és komfortnál tartunk: regisztráltam távszámlára. Habár a Magyar Posta tervezi önkiszolgáló csekkbefizető automaták felállítását, de ebben kb. annyira hiszek, mint a kisjézuskában. Sárga csekkekkel sorbanállás soha többet! Amit lehetett átirányítottam csoportos beszedésre, e-számlára, átutalásra, távszámlára. Ezzel a csekkgyűjtés, összeadás, pénz hozzárendelés, postára cammogás, sorban várakozás, majd a letépett csekkszelvények számlákkal összetűzése és iktatása lánc végleg megszüntetésre került, nem tárolunk tovább semmit papíron, mindent, amit lehet elektronikusan intézünk. Egyetlen dolog fog hiányozni csak: a postáskisasszonyok flörtre kész mosolygása. Igyekszünk minél kevesebbet érintkezni az ellenséges területekkel, a várossal és a benne mozgó alattomos és panaszkodásra bármikor nyitott emberekkel. Aszociális viselkedésünkben tehát egy újabb mérföldkövet raktunk le. Nem pazarlunk több időt olyan tevékenységekre, amik nem produktívak. Szeretjük a kiszámíthatóságot. A sorbanállás nem kiszámítható és nem produktív. Elvesztegetett idő, nyűg! A felszabaduló időt pedig inkább rekreációra, pihenésre, hobbira fordítjuk.

Most a legfelkapottabb szórakozásunk a könyv és a HIFI. Olvasom a vaskos Gibson Neurománc Univerzumot, szombaton vettem egy eredeti magyar CD-hanglemezt is (!), támogatva ezzel a magyar kultúrát (igen ecsém, ezt írjátok fel a kéménybe) és ha olvasni épp már nincs kedvem, akkor felteszem a Szomorú Vasárnap film zenéjét, amit egy kedves ismerősöm jóvoltából kaptam és egyszerűen csak pingálgatok mindenféle posztmodern akvarelleket önfeledten, mint egy gyermek. Teljesen beleszerelmesedtem a noteszfestésbe, skicc-füzetekbe, határidőnapló-díszítésekbe. Az utazók rajznotesze számomra a romantika elveszett világát hozza vissza. Miközben sok teljesítményturista gigabájtokat fotóz ész nélkül kattintva amerre csak jár, addig a rajzolók leülnek, a szemükkel megfigyelnek egy tájat, egy épületet, embereket és egyszerűen lerajzolják őket. Addig néznek valamit, amíg le nem rajzolják és a rögzítésnek ez a formája lélekkel teli, nem egy mechanikus másodpercnyi technoid aktus. Egyszerűen művészet, egyedi és megismételhetetlen a sok tucatfotó között. Ilyeneket is szeretnék csinálni a jövőben és már most érzem, mikor kezemben az ecset, hogy valami fenséges nyugalom árad szét bennem. Ez az, amire szükségem van 2009-ben.

Egyébként semmit sem veszek komolyan ezentúl. Szopassátok csak egymást magyar módra, én meg inkább szépen belassulok és azt teszem, ami örömet, békét, harmóniát, boldogságot okoz. Semmi sem törheti meg az integritásomat ebben az évben.
 

FRONT242 Vintage Tour - Bp. 2008.12.06. - beszámoló 1. rész

A vonaton gondosan kihelyeztem a mocskos ablak alatti polcra a koncertjegyemet, a vörösen csillogó 242 relikviát, hátha valaki arra jár, ránéz és felderül az arca, hogy egy helyre tartunk. A kalauz egy pillantást se vetett rá, más se nagyon járt abban a vagonban, ahol ültem azon a szombat délutánon Budapest felé tartva.

Egy kis budai várban csavargás után elérkezik az este, gyalog közelítjük meg a Sportmax 2-t, ahol az Interzone két tagja már teljes izgatottságban jégerrel kínál bennünket. Információkra van szükségünk: ki mikor kezd, a belgák milyenek testközelből, van-e ruhatár és egyéb lényegtelennek tetsző dolgok. A levegő tele van elektromossággal, eGhr teljesen fel van pörögve, érezni minden mozdulatán, hogy ekkora teher és felelősség, ilyen fokú nemes kiváltság aligha volt még zenészeink életében. Még egyszer kezet rázunk velük, sok sikert kívánunk, majd átszaladunk az úttesten, ahol már jelentős tömeg torlódott fel a bejáratnál. Mindenkiben ott vibrál az esti hév, hogy valami szenzációs esemény fog történni itt a magyar főváros új sportlétesítményében. Kétség nem fér hozzá, hogy már a beléptetés alatt szikrázik mindenki tekintete, egyszerre érezni és a sok feketébe öltözött, koncertjegyet szorongató ember között látni, hogy egy országos ipari szubkult ünnep lesz itt ma este.

Izgatottan cuccolok le a ruhatárba, közben figyelem a népeket, ahogy sürögnek-forognak design-ruháikban, zenekaros pólókban, bakancsok és áramvonalasra nyírt frizurák tömegében állok sorban a büfénél egy italért. Innen-onnan külföldi nyelveket hallok, jól sejtem, hogy a szomszédos országokból is tiszteletüket teszik itt ma a rajongók. Látok néhány CRO-EBM feliratos figurát, mintha egy szervezett egyesület jött volna el hozzánk, úgy tűnik szépen összetartanak. Sokan már a lelátón ücsörögnek sörrel a kezükben, a bemelegítő DJ szakavatott és klasszikus darabokat tesz fel, megdobban a szívem, mert még ClockDVA Sound Mirrorja is felcsendül, ami nagyfokú igényességre vall. A színpad felé sétálok, felmérem a helyszínt, ugyanis mindenki szállingózik, alig lehet ismerősöket találni vagy megállítani, ez aztán később mégis sikerül, addig töltöm az időt, nézelődök.

Ahogy az oldalsó bejáraton belépek a csarnokba, hirtelen nem is tudom, hol a színpad, más a dimenziója a helynek, megzavarnak a lelátó széksorai és az indifferens fénypászták mozgása. Aztán kalibrálom, hová is lenne érdemes állni. A színpad még üresen is elbűvöl, pedig még semmi mozgás nincs. Egyre kíváncsibb leszek, milyen lesz, ha minden fény oda irányul majd és beindul az egész plazmaerdő. Csak 15 darab iskolatábla méretű displayt látok felfüggesztve szétszórtan a színpadképben, itt bizony rendes vetítésre és látványelemekre kell felkészülni. A nézőtéren két mozgatható videóállvány, kordonnal elválasztott DJ-övezet, a színpadtól balra eső sátrakban technikusok mocorognak, mindez hatalmas katonai álcahálóval lefedve. Amitől bennakad a lélegzet, az a molinóerdő, amivel a belgákat várják a szervezők. Hatalmas méretű, 242-cover-art kollekcióból összefoltozott függönyök a csarnok oldalán, egyesek a Pulse időkből származó vörös-napcsillantós promofotó felnagyított mása előtt fotózkodnak, mások a merchandise pultnál pólókat nézegetnek, lemezmustra és még hosszú áramlás a kezdésig.

A black-headesek is feszültnek tűnnek kicsit, gondolom hatalmas a tét és szeretnék ők is, hogy minden rendben menjen. Számos staff-igazolványos embert látok elsuhanni, néha olyan érzésem van, hogy többen vannak a szervezők, fotósok, sajtósok, videósok, mint maguk a látogatók, de aztán átbillen ez a rajongók javára. A szomszédos épületszárnyban a catering és a sajtótájékoztató zajlik gyanúm szerint, oda persze nem jutok be, de nem is izgat, mivel hamarosan nekikezd az Interzone, azt pedig nem szeretném elmulasztani.

Előtte azonban még sikerül szót váltanom néhány emberrel, mikor és hogyan ismerkedtek meg a fő fellépővel, mi hozta el őket erre az estére. Sajnos elég zárkózottnak tűnik mindenki, főleg a lányok, zavartan merednek bele a sokadik söröspoharukba és mikor bizonygatom, hogy a magazinom olvasói részére írok és egyáltalán nem felszedni akarom őket, akkor nyugszanak meg kicsit és válaszolgatnak szűkszavúan. Régi az ismeretség a Fronttal, nem köthető albumhoz, de szinte mindenki még agyonmásolt és rojtosra hallgatott kazettákról mesél. A várakozás a várakozók részéről kettős. Egyrészt sokan a Frontot még nem látták és hallották élőben, ugyebár először teszi tiszteletét hazánkban, aki nem jutott ki valamilyen fesztiválos fellépésükre, azoknak nyilván ez lesz az első szembesülés az öregekkel. Sokan vannak azok, akik a hangzás miatt aggódnak és kicsit ünneprontóan némi fanyar kritika éri a színes mézesmázos ugrabugrálást is, amire számítani lehet, hisz ez egyféle best-of turné már megint, semmi újra nem kell számítani, hallottuk ezt már sokféleképpen a Live Code-tól a Re:Booton át egészen a Catch The Man-ig. A Vintage Tour azonban mégis másnak ígérkezik, mert felcsendülnek olyan korai darabok is, amiket már szinte elfeledtünk.

Közben az Interzone felkerül a színpadra, oda kell menni. Nagyon súlyos monoton ipari zajokkal nyitnak. tHamas pedig darabos ingómozgások kíséretében földöntúli fájdalmas hangokat enged ki magából, néha nem is értem, hogy bírja ennyire hosszan kitartani az ismeretlen mélységből feltörő hangját. A háttérvideók bizony gyakran elvonják a figyelmemet a számoktól, mindenféle emberi szerveket átvilágító klinikai CT-felvételek mennek egyhuzamban. Le vagyok nyűgözve, mennyi koncepció áll össze másodpercek alatt, a hangzásuk pedig megremegteti a csontjaimban a velőt. Úgy érzem, darabokra esik szét bennem az ember, csontok és porcok menetelnek a vásznon és a saját embertelenné és amorffá váló testemben, mindez az előadásuk hatására. Hús és vér, csont és bőr vagyunk, megfagy a vér a vénámban már a nyitószámnál, ami pedig utána következik hatalmas tiszteletet vált ki belőlem. Ugyanis az Interzone kísérletezik. Hangokkal és velünk, befogadókkal egyszerre. Ezt pedig játszi könnyedséggel teszik. Nincs koreográfia, nincs tetszelgés, csak szimpla átszellemültség és spontaneitás árad a színpadról. Akkor kezdek el élénkülni, mikor a zenekar a háttérben teszi a dolgát, eGhr a gitárján piszmog, tHamas pedig a szám közben matatni kezd a műszerein, mindenféle potmétert tekerget, nekem pedig olyan érzésem lesz, hogy most fognak hangokkal fémet beültetni a péppé váló testembe. Iszonyú érzés, rendkívül élvezem, igazi experimentális munkások avatnak fel bennünket valódi és válogatott zajokkal ezen az ünnepen. Lüktet minden körülöttünk, percek alatt atomjaira bomlik az egész csarnok és a 242-nak nem lesz hol játszani, villan belém. De mindjárt el is vonják a figyelmemet tHamas újabb merényletei, ólmos lassúsággal szedeget össze gázfűtéshez használatos rézcső-darabokat, rá nem bírok jönni, mihez akar ezekkel kezdeni, addig igazgatja a kezében. Aztán rájövök mégis egy csapásra. Az egyik hosszabb darabot a mikrofonra illeszti. Ujjai között ott a cső és a tenyerébe szorítva a mikrofon. El sem bírom képzelni, mi sülhet ki ebből, amikor egy finom mozdulattal a másik darab rézcsövet puhán rákoppintja a mikrofonra tapasztott csőre, aminek a hangja ezerszeresen felerősítve hallatszik a fejünkben, de gyanítom, még a körmeink alatt is. Minden sejtem egyszerre lüktet egy hatalmasat, de ő persze nem hagyja annyiban, a megfelelő helyen, a megfelelő időben ütögeti össze a csöveket és ezek az apró szadista audio-játékszerek valóban örömet okoznak. Ezt a következő számban azzal fokozza, hogy a cső egyik végét a mikrofonhoz illeszti és az ipari zajhullám közben időnként végtelennek tűnő hosszan belefújja a levegőjét, barlangi morajlás és acélkohók szellőzése keveredik, miközben még mindig kalandozunk a korcsosult emberi testekben, száguldozunk a szervek között. Sokan dermedten állnak, van, aki táncolni próbál, de ez inkább más típusú zene. Belülről gyilkol.
 

(Folytatás következik...)

Címkék: ,

Nem karácsonyi téma

Az a feeling megvan, amikor annyira kell melóznod, hogy még szarni se nagyon érsz rá? Én azon szerencsétlenek közé tartozom, akik a szarást teljesen magányosan, mindenkitől távol, hangszigetelt falak között szeretik megejteni. A pihenés és a biológiai felkészülés néhány laza perce. Hajlandó, sőt, képes vagyok akár kilómétereket is gyalogolni, csak találjak egy megfelelő helyet, amit adott pillanatban más nem használ és elég higiénikusnak, tisztának tűnik. A cipőm orrával rugom be a hipermarket nyilvános wc-jét, majd sorra a többi kabinajtót, de undorodva fordulok ki. Aztán végül egy idegen ország nemzetközi repülőterének mellékhelyiségében próbálkozom újra, de a legtöbb kabinban már erőlködnek, hallom a purcogást, fröcsögést, nyomást, nyögést. Kellemetlen, de nem bírom tovább, le kell ülnöm valahová. Megvan az az érzés, mikor nem tudod már tartani, rá kell csatlakozni a hálózatra, ráadásul megy az idő, menni kéne és minden inad megfeszül, csak kipréselj minél hamarabb mindent? Megvan, mikor nem tudod eldönteni, hogy visszatartsd-e vagy nyomasd? Mikor parázol a hangok és a szag miatt? Eszembe jut a közös kollégiumi WC-sor, amit olyan főiskolás állatok használtak, akik rendszeresen a peremet súrolva végezték el a nagydolgukat? Peremszaróknak hívtuk őket, gondolom ők a "nemülökrá"-sielőpóz miatt nem tudták a fekáliájukat a fajanszba célozni. Az is megvan, mikor a középre tervezett lyukból felcsap a víz, ha nem ágyaztál be egy kis papírral neki?

Az az emlék is megvan, mikor olvasgattad mások falfirkáit a kabin falán? Esetleg tettél hozzá magad is pár gondolatébresztő sort? Az a félelem megvan, mikor a csíkosfosásból felállva azon kezdesz el aggódni, hogy a letolt nadrágodra került-e egy kisebb és láthatatlan darab, ami aztán kilépve órákon át szaggal és esetleges továbbkenődéssel teszi kellemetlenné az óráidat? Az a parázás megvan, mikor elhanyagolt klotyófülkében ülsz és a hatalmas keresztespók a sarokba szőtt hálójából elkezd feléd mászni vészjóslóan, a szülésed pedig még nem ért véget? Azok a fóbiák megvannak, amikkel gyerekkorodban oltottak be társaid, hogy a vizisikló, patkány, [egyéb szabadon behelyettesíthető és vérszomjas vadállatok] felmászik a lyukból és leharapja a töködet? Az az elborzadás megvan, amikor hallod valakiről, hogy a végbelét a hasfalán keresztül vezették ki?

A szarás szerintem az emberiség és az emberi létezés egyik legmisztikusabb és legsötétebb oldala megterhelve rengeteg félelemmel, nyomasztó érzéssel és kellemetlenséggel (pl. szorulás).  Ha mindezek az akadályok elhárulnak és rendelkezésre áll a megfelelő nyugalom, és komfort, akkor indulhat csak igazán az egyszemélyes szobrászverseny!
 

Leépülünk szellemileg

Hugommal chatelek. Rövid részlet ebből.

én: öregszel te is, mint én
   múltkor a barátom elújságolta, hogy megvette a DM-re a jegyet.
   mondom neki, hogy tudom.
   erre ő: honnan?
   mondom: engem hívtál fel, hogy hol találod az IBUSZ-t :D
   kész, leépülünk szellemileg
   mindannyian
hugom: nem én hívtalak fel?
én: már nem emlékszem :D
hugom: vagy ő is felhívott?

:DDDDD bakker…
 

Szélsőségek

Van egy srác, szerintem középiskolába járhat. Minden reggel keresztezzük egymást útját. Ezenkívül röhögünk egymáson. Nem tudom, mekkora vérnyomása lehet, de állandóan egy szál pólóban és egy térdnadrágban jár iskolába, akármekkora legyen a kinti hőmérséklet. Én azon röhögök, hogy az ő öltözéke sohasem változik, soha nem az időjárásnak megfelelő. Beleborzongok szinte, mikor látom. Ő meg azon röhög, hogy én meg nyakig be vagyok bugyolálva, sapka, sál, kesztyű, kabát. Mondjuk 0 és 3 fok között ez szerintem természetes. Kemény gyereknek hiszi magát, míg az urológus egyszer meg nem ujjazza a prosztatáját. Ilyen vicces pillanatokkal indul a reggelem.

Égő izmok, helyreállítások és ami még következik

Jó reggelt emberek!

Egy fantasztikus szombat éjjel után és a vasárnapi rövid regenerációt követően odavonszoltam a seggem a gép elé és helyreállítottam a szerverkiesés által elveszett blogsablonom képeit, így már nem feketeség jelenik meg, hanem a brutális nagy zöld tank is. A további lépéseket a magazin helyének biztosítására megtettem.

Ami még következik:

+ egy rövid beszámoló a szenzációs szombati FRONT242 koncertről
(tulajdonképpen emiatt fájnak az izmaim, de a hallásom legalább már visszatért)

+ a HUN INDUSTRIAL TECH magazinom új kiadása
(ez januárra fog kijönni, remélem sokan örömüket lelik majd benne, sok támogatást kaptam barátoktól, új szárnyakat adtak nekem a készítéséhez, amit ezúton is köszönök)

+ bővebb 242 beszámoló
(a megújuló magazinban, szintén januárban)

Most elvonszolom magam a munkahelyre, és ígérem, nem írok munkáról, munkahelyről többet. Csakis zenéről, ipari élményekről.

Címkék:

Inspirál valami?

Ha bárkit megkérdeznénk most Magyarországon, hogy mi inspirálja a hétköznapokban, azt hiszem némaság és ideges pislogás lenne a legáltalánosabb reakció. Miközben folyamatosan menetel minden a végső bizonytalanság és enyészettel egybekötött végítélet felé, érthető, hogy a feltöltődésre, új ötletekre és a körfogásba adandó energiamennyiségre egyre kevesebben tudnak gondolni, pláne így a karácsony közeledtével.

Nagy levegőt veszek, lehunyom a szemem és próbálom keresgélni a napi problémákat, terheket félretolva a saját inspirációmat. Épületek jutnak eszembe. Egy szürke és hatalmas betontömbökből összekockázott városrész és idejétmúlt színtelen lakópark-komplexumok ugranak be, amik egy be nem teljesedett utópia itthagyott maradványai, benne lelki és testi emberroncsok szaladgálnak idegesen, csővezetékek szaladnak végig mindenhol és repedt üvegű kirakatablakokról ráragasztott múlt évtizedbeli megsárgult újságpapírok foszladoznak. Hangok szólalnak meg a fejemben, rég eltűnt, emigrált, öngyilkossá lett emberek hangjai, akik mára már csak emléknyomok. Ha én is meghalok egy nap, meg mindenki más, akik fejében szintén vannak hasonló nyomok róluk, ők is elvesztek örökre. Nem is gondolok bele, rólam kiknek és milyen emlékei maradhatnak vissza, ha én már nem leszek.

Nyomok egy újabb entert az emberiség létvergődésének folyamatában és elolvasok egy 90-es évekből származó minuszos hírt. Mikor még minden olyan jól ment.
 

Energija

Hétvégén leolvasztottuk a litván A-osztályú fagyasztóval kombinált hűtőszekrényünket. A benne lévő cuccokat lavorokban kihelyeztük az erkélyre, a városi meteo-állomás adatai alapján 3.5 fok volt a kinti hőmérséklet, így a leolvasztáshoz szükséges 1,5 órát odakint az összefagyott cucc békésen kihúzta. A leolvasztást egy évben 2 alkalommal szoktuk megejteni, állítólag 5 mm-nyi jégréteg már 20 %-os energianövekedést eredményez, erre pedig a legkevesebb szükségünk van. Miután szépen leengedett belőle minden jég, fertőtlenítettük a belsejét, az apró pöttyös opálzöldes biztonsági üvegeket is kivettem, átmostam, megszárítottam, majd a hátsó sűrű hőrácsot átporszívóztam, kefével is átmentem rajta manuálisan, gondolom ez is számít a hőleadás szempontjából. Miután minden kész volt, visszapakoltunk, majd befejeztük a 24 első évadjából hátralévő 3-4 részt. Végülis eredményes művelet volt, elégedettek voltunk.

Ma viszont nem vagyok csöppet sem elégedett.
Ugyanis gőzerővel nekiálltam a legendás magazin-relaunch kidolgozásához és megdöbbenve vettem észre, hogy a szerver, amelyen a régi verzió fut, megállt vagy halott. Nem jön be semmi. Abban bízom, hogy mire az új verzió elkészül (ütősebb lesz mint valaha), addigra a szerver is feláll és nem kell új tárhely után néznem.

Ma egy csendes, békés, alkotós napra számítok, kevés gonosz megszakítással. Nem, ma nem foglalkozom a magyar társadalom lelkiállapotával. Azon is gondolkodom, hogy az eddigi Empelde számaimat újrakeverem egyik este, mivel pár hónap kihagyás után belehallgattam és elborzadtam, mennyire gyenge benne pár hangsáv, ez így nem maradhat. Terveimhez szereztem egy egyszerűbb virtuális keyboardot is vagy 100 különféle hangszínnel, így már nem is vágyom annyira egy helyfoglaló szintetizátorra. Ami azt illeti, a szabadidőn kívül tényleg nem vágyom semmire.
 

A válságról

Már régóta tervezgetem, hogy írok erről a mostani válságról, mert ez minden idők legizgalmasabb diskurzusát váltotta ki, mióta éldegélek és dolgozok, azért, hogy éldegélhessek, dolgozhassak és fogyaszthassak.

A témához sajnos nem tudok szakértőként hozzászólni, mivel nem vagyok sem gazdasági sem politikai irányultságú szakember, így csupán mint egyszerű hétköznapi magánember oszthatom meg gondolataimat mindazzal kapcsolatban, amit látok és látni vélek.

Itt van egy nagyon elkúrt helyzet, melyben senki emberfia nem tudja eldönteni, hogy most van-e pénz globálisan, avagy elvitte a kánya meg a gonosz spekulánsok. Bevallom, ez a része hidegen is hagy, sokkal inkább az a lélektani jelenség izgat, amit a bedőlő hitelek, munkahelyek elvesztése, foglalkoztatási gondok, elvonások, megszorítások és mindezeket csokorba foglaló reformtörekvések jellemeznek. Meg az emberi természet és magatartás, életvitel, döntési rendszerek. Ezek nekem izgalmasabbak, mondhatni szociológiai tortabevonóval töltött ostya. Lehet vele rágcsálni és morzsázni, míg meg nem szívja magát nedvességgel és szíjas nem lesz.

Kezdjük ott, hogy a válság amellett, hogy rossz és kellemetlen leheletű dolog, hordoz számos pozitív változást is. Persze nem mindenkinek, ezt elismerem. Viszont komolyabb magatartásbeli változásokat indukálhat.

Most, hogy kiherélik a közszférát, ami eddig is a vállán hordozta az országot, a megszorongatott vállalkozások sorra bedőlnek, a fizetések jelentősen romlanak, felhalmozódnak tartozások, általános bizalmi válság alakul ki minden szektorban, beindul egy nagyon izgalmas folyamat, amit visszakapcsolásnak vagy rezgésszám-csökkenésnek neveznék el.

Eddig mindenki hajtott, tepert, erőn felül vállalt be egyszerre pluszmunkát, fogyasztást, hitelt, plazmatévét, szolgáltatásokat és még sorolhatnám. Most pedig mindez elszáll a semmibe, mert nincs ellenértéke. Elszáll a semmibe a sok törekvés, mint a hamu a krematóriumban. Majd sokan biztosan visszakapcsolnak egy kisebb sebességfokozatba, csökkentik a rezgésszámot, a teperés intenzitását, nagyjából azt is sejtem, hogy amit eddig teljes gőzzel végeztek, azt felére, harmadára veszik vissza. Ezzel pedig egyetértek. Ha azt mondják a nagyok, hogy nincs pénz, akkor a kicsik pedig azt mondják, hogy akkor nincs annyi munka sem. Képzeljünk már el jó pár vidéki pedagógust, akik évek óta tanítanak nagyjából ugyanannyi pénzért, szanaszét szívatták a fejüket több irányból is, emellett sohasem kaptak semmiféle védelmet, a szülők megverik őket az utcán (közfeladatot ellátó személy elleni erőszak, he?), a kezelhetetlen kvázi félkész-bűnöző gyerekek terrorizálják őket a tanórán és még sorolhatnám. Most válság van, kevesebb a bér. Szerintetek mennyire fogják lelkiismeretesebben végezni a munkájukat ezentúl? A negatív spirál nyomata persze felsejlik a szövet alatt, mert ők termelik ki a következő generációkat, a szülők nevelő funkciójáról (és annak hiányáról, vagy hiányosságairól) most inkább nem is szólok. Szóval a probléma újratermeli önmagát. Anyagilag, szellemileg és lelkileg beteg családokban nem várhatjuk, hogy egészséges gyerekek nőjenek fel. Irracionális ez, ráadásul kontrollálhatatlan következményekkel fog járni.

Sokan ezekben a percekben leveszik a lábukat a gázról. Hátradőlnek megpihenni kicsit, mert válság van, nem dübörög a gazdaság sem, akkor mi a fenének strapáljuk magunkat? Legfeljebb megteszik a szükséges minimumot, de egy hajszálnyival sem többet. Talán sokak fejébe megfordul az, hogy többet kellene törődni a materiális javak helyett saját magunkkal, családunkkal, barátainkkal, szeretteinkkel, lelkünkkel, egészségünkkel. Befelé fordulást, ernyedt magánéleteket és kevesebb kifelé törekvő képmutatást, hasztalan világmegváltásra értelmetlenül elpazarolt energiákat és a mások érdekeihez fűződő robotolás visszaesését látom a kristálygömbben. Talán ráébred az emberiség arra, hogy teljesen felesleges ugyanúgy, ugyanazzal a lendülettel küzdeni tovább, miközben az erőforrások és az ellentételezés folyamatosan szűkülnek. Sokkal több lélek világosul meg talán, felnyílhatnak szemek, amelyek e válság nélkül talán sohasem nyíltak volna fel. Most végre neki lehet állni elgondolkozni, miként alkalmazkodjunk a megváltozott körülményekhez. Nem mondom, hogy a válság jó dolog. Sokan még csak ezentúl fognak igazán álmatlanul forogni éjszakákon át, hogy a sok sárga csekket miből fizessék ki, miközben már jó ideje nincs állás és nincs fizetés. Viszont szépen át lehet gondolni az életet, hogy 3 kiskorú gyerekkel munka nélkül kell-e az a válás nekünk, kell-e a száz csatornás, de semmiféle értelmes műsort felmutatni nem tudó televízió, kell-e egy nagyobb teljesítményű autó, kell-e a mindenkin átgázoló karriertörtetés, kell-e a túlórában végzett munka, amit persze nem fizetnek ki, kell-e a sokadik bizbasz a kereskedelmi láncok akciós kínálataiból. Kell-e hitelt felvenni a boldogságunkhoz, vagy talán elég lenne rendbe hozni és inkább ápolni ezentúl az eddig elhanyagolt emberi kapcsolatainkat. A bőség és gazdagság nem csupán a fizikai síkra érvényes. Szellemi és lelki síkra is. Ha ez utóbbit elhanyagoljuk, hogy várhatnánk, hogy anyagi javaink sokasodjanak?

Talán a felfokozott szabadságvágyam és a visszavonulás, kisebb fokozatra kapcsolás gondolata mondatja velem mindezeket. Közben azért mélyen átérzem, hogy sok embertársam helyzete fordul rosszabbra, miközben az enyém még szinten marad. Döntéseinknek azonban soha nem volt nagyobb súlya, mint ezekben a hónapokban és most már nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy nem érünk rá gondolkodni a saját életünkről és meghozni a szükséges lépéseket: nekikezdeni a fogyasztásunk visszafogásának, továbbá az emberi kapcsolataink és saját életvitelünk finomhangolásának. A Világ kifordul a tengelyéből és akár tetszik, akár nem, nem nézhetjük ezt tovább dacos szemekkel. Ennyit az önmegvalósítás és a válság kapcsolatáról. Pihenjen le mindenki kicsit, kezdjen el meditálni a saját életéről és ne hajszolja tovább senki se magát, se másokat teljesen értelmetlen célok kitűzésével.


 

Ajánlatok

Nem maradhattok ajánlók nélkül ma, van egy olyan érzésem.

Irodai dolgozóknak itt van egy blog, amire felszisszentem hangosan, de utána fuldokló nevetésben törtem volna ki, ha nem fogom vissza magam, mert tőlem úgy 2 és fél méterre a kolléganő hevesen dolgozott és nem akartam lebukni. Szóval megtaláltam a best blog forevert, azt hiszem egy álmos lusta napon kinyomtatom az összes bejegyzést és minden oldalt lamináltatok, spirálozok, mert ezt egyszerűen el kell tenni az utókornak, hogy okuljanak, hosszútávú befektetés, minden sora szakítja szét a nevetőizmokat.

Ha lenne olyan, hogy magyar Office sorozat, a forgatókönyvírással és a szereplőválogatással ezeket a srácokat bíznám meg, utána pedig nem indítanék soha többet a magyar weben blogversenyeket, mert minden díjat ők érdemelnének.

Ez pedig az officespace.blog.hu, az Irodai Patkányok.
Nagyon veszélyes, amit művelnek, mert egyszerűen nem lehet lejönni róla, totál addikt lettem. Apró örömök a szürke hétköznapokban. Crit innen integet nektek, srácok.

Másrészt meg a Black-Head Agency  év végi merész programszervezését kell kiemelnem. Elecro New Éve-Vége rendezvényük a Font242 után nem sokkal sorozatban olyat lök be, ami egy sima fesztiválnak is beillik. Kicsit sajnálom is, hogy nem egy tavaszi időpontra lettek ezek a nagyszerű előadók datálva, de ettől függetlenül bízom benne, hogy sikeres lesz és sokakat vonz majd. Kívánom, hogy sok ilyenben legyen még részünk.

A teljesség igénye nélkül csak pár név, amikre felnyílt a csipám:
NITZER EBB - SOMAN - ARMAGEDDON DILDOS - ROTERSAND - AND ONE - LIQUID LIMBS - IMAPCT PULSE - DR BEAT és még sokan mások.

Nosza rajta!

Még egy nap a paradicsomban. Sosem szokom meg.

Látcsővel a kezemben az emeletesház 4. emeletéről figyelem a párbeszédet. Szájról olvasok, mint HAL9000. Egyik kezem a látcsövet markolja rezzenéstelenül, gumiperemét belesüllyesztem a mélyülő szemgödrömbe, másik kezem pedig a laptopon gépeli a szöveget, amit a mozgó ajkak dialógusából nyerek. Hagyományos megfigyelési technika, a megbízó jól fizet, nincs vele semmi probléma. Ha nincsenek takarásban. Az elköszönés végén még felírom a rendszámot, típust, színt, látható karosszériahibákat, sőt még a zöldkártya érvényességét is, majd mentem a fájlt és lecsukom a laptopot. Az autók elhajtanak, én pedig elteszem a látcsövet a keményített bőr tokjába.

Pár órával később érzem, ahogy a nagyváros kiszívja minden erőmet. Mintha minden pontján egyszerre lenne feltúrva. Egyik helyen csővezetékeket hegesztenek össze, nem állom meg, hogy bele ne nézzek kicsit a hidegkék fénycsóvába és a szikraesőbe. Másik helyen aszfaltot szaggat egy munkagép fülsüketítő éles robajjal. Az autók, mint a kivilágított nyiroksejtek áramlanak az utakon ismeretlen céljuk felé. Beteg ez a város, mintha egyszerre hajtanának végre rajta agyműtétet és foghúzást, bőrátültetést és implantációkat meg vércsapolást. Elviselhetetlennek tűnik, holott elviselhető, benne közlekedem én is, magabiztosan haladok ismeretlen célom felé. Az állványzatok alatt osonok, mint egy japán cyberpunk film-noir-ban, az olvadó hólé a fejemre csöpög, nem tudom kikerülni, a hajam alatt a fejbőrömön bizsergetve csorog egészen a nyakamba. Nincs idő megállni, nem tudom letörölni, haladnom kell. Minden idegszálam isteni parancsra feszül meg, mint a kifeszített gyilkos húrok, ahogy átküzdöm magam a túlzsúfolt latyakos belvároson. Mintha minden és mindenki egyszerre rohanna a végzetébe. Sötét és foszlásnak indult nagyváros, tele emberi fekélyekkel, szivárgó genny és házfalakra fújt FOGYASSZ! feliratok. Itt nincs soha megnyugvás, nincs leállás, csak a mindent felemésztő céltalan rohanás és elhasználódás.

Háromszor ürítettem ki a tárat, mielőtt elhagytam volna a helyet, ahol valami bizarr véletlen folytán mindig Delerium szól, ráadásul ugyanabban a sorrendben, csak néha közbeékelődik egy Carmina Burana foszlányokkal átszőtt dub, de lassan már unalmassá válik. Eltelt ismét egy nap, még elkapom egy járókelő tekintetét egy másodpercre, aztán leszegett fejjel elhalad mellettem. Éhséget érzek és végtelen fáradtságot.

Példaképek, életfelfogás, leskelődés ki a szkafanderből

Engem az a pillanat fogott meg, amikor Till Lindemann a Live aus Berlin koncertfilmben a Herzeleid számnál kitartja tenyerét, testén feszül az izzadságáztatta porszívózsák-ruha és azt énekli hörgő figyelmeztetően és ultramély basszussal: Bewahret Euch von der Zweisamkeit. Társas magánynak fordítanám, mikor minden ismerős nyilatkozata mélyen ülő fájó tüske és közben érezzük, a pillanatnyi benyomásukra alapozva szajkózzák véleményüket. Azonban a pillanatnyi benyomásnál is van jobb. Például Dél-Amerika, amit ugye fiam, maga kifogott. Közben a valóság teljesen más. De ők ezt nem tudják. Én valaha ősember voltam, aki eldobta a kőbaltát, mert csömöre volt a mammutok legyilkolásától. Valaha űrhajós voltam, aki egy szál palack nélkül egy lassan, de biztosan szivárgó szkafanderben túl messzire sodródott a hajójától és ezt persze senki se vette észre. Még a fedélzeti komputer sem. Ott baktatok egyszerre szőrruhámban a történelem előtti Földön, ott sodródom a jéghideg magányos űrben és csak magamhoz szólhatok, csak magamat vigasztalhatom.

Hiányoznak bizony a példaképek is. Mondhatnám Jack Bauert, Michael Scofieldet, vagy Cameront a Terminator SCC-ból, aki legutóbb is nagyon erőset alakított. A csaj karaktere nagyon bejön, forgatókönyv szerint teszi a dolgát és ezt teljes átéléssel jéghidegen masírozva teszi, szóval le a kalappal (meg a fegyverekkel). Azonban itt, az igaz világban nincsenek új évadok, nincsenek hús-vér élő példaképeink. Legfeljebb munkálkodhatunk azon, hogy mi magunk legyünk azok. Valakinek. Aki marad.

Szeretek éjjel a sötétben belesni a függönytelen ablakokon. Bekukkantani mások életébe, ahogy mozognak az emberek a felhalmozott tárgyaik között, az ikeaszabvány ízlés szerint berendezett lakóterükben. Ahogy Athina teszi, én is szeretek fotós ingatlanhirdetéseket nézegetni. Viccesen kialakított belső terek, fürdőszobai megoldások, ahogy az összedugott elosztó leng a teli (üres?) kád fölött. Bár részben lehet következtetni a lakás után a lakóra is, azonban mindez kevés ahhoz, hogy egy teljes profilt megismerjünk. Ami egyáltalán nem megy, az az életfelfogásba, életmódba bepillantás lehetőségének megragadása. Engem időnként inspirálna, ha alaposabban megismerhetnék embereket. Ha megtudhatnám, milyen értékeket tart fontosnak a világban, hogy szemléli saját magát a saját környezetében, van-e hite, lelkesedése dolgok iránt, amik nem anyagi vagy materiális természetűek. Athina, ezek azok a dolgok, amik sokkal fontosabbak a lakótérnél és szerintem a legnehezebb az ilyen jellegű információkhoz hozzáférni. Ehhez minimum barátkozni kell, fotókról nem jön le, és még a barátkozás utáni állapot sem avat be sok érdekes dologba. Mint az életfelfogásba például.

We build on fragile ground

Címkék: